Februári éjszaka

Az érzékeinkre támaszkodva (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) nevezzük meg a körülöttünk lévő dolgokat – találomra. Nevezzük meg a dolgok közötti viszonyokat. Mit csinálnak bizonyos dolgok és emberek? Próbáljunk meg észrevenni olyan dolgokat, amiket senki sem lát. Inkább impressziókat, benyomásokat, mint megállapításokat rögzítsünk, azaz, ebben a stádiumban még ne értelmezzük a tapasztalatainkat.


Porhavat kavarva süvít a februári éjszaka, szúrós a sötét. Viharos szél döngeti a leengedett redőnyöket, az óriási ablaktáblák jéghidegek. Bent lámpafény dereng, különös árnyak látszanak a szekrények oldalán és a szőnyegen.
Egy nagytestű, félelmetes, fekete lény és egy cikkcakkos szellemforma bújik meg a félhomályban.
A vasalódeszka nyög a ruhák súlya alatt, a ruhaszárító magában mosolyog. A komódon virágcsoda nyújtózik a plafon felé, mellette képek. Őszi fény, baba a hordozóban, anyára kötözve. A nő teljesen kopasz. Kisfiú anya karjában, egy vadrózsabokor előtt. Tavasz van, majális. Kisfiú cumival, egy autósülésben. Kisfiú egy kapurácson át kukucskál, mosolyogva. Majdnem kopasz. Nyár van. A falon, a növény kusza ágainak árnyai között egy rajzolt kép. A kisfiú olyan kétévesforma. Gyerekszékben ül a konyhaasztalnál, egyik kezével egy joghurtos poharat fog. Emeli a majdnem teli nagykanalat a szája felé… és akkor kattant el a pillanat... Tél volt.