Az ablakból

Írjuk le röviden, milyen kilátás nyílt a szobánk ablakából, amikor például kilencévesek voltunk, vagy kevesebb, vagy több...

Emlékszem...

Írjunk egy „Emlékszem…” kezdetű írásművet. Lehet ez találomra kiragadott impressziók sorozata, de lehet egymásba fűződő gondolatok láncolata is. Nem kell komoly önvallomásnak lennie. Nincs szükség az emlékek értelmezésére, sem filozófiai boncolgatásukra.

Februári éjszaka

Az érzékeinkre támaszkodva (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) nevezzük meg a körülöttünk lévő dolgokat – találomra. Nevezzük meg a dolgok közötti viszonyokat. Mit csinálnak bizonyos dolgok és emberek? Próbáljunk meg észrevenni olyan dolgokat, amiket senki sem lát. Inkább impressziókat, benyomásokat, mint megállapításokat rögzítsünk, azaz, ebben a stádiumban még ne értelmezzük a tapasztalatainkat.

Évforduló

Jó itt. Törülközőt nem adtak és
a fürdő csempéje néhol hiányos,
de az erkély épp arra az öbölre néz,
amelyben elsüllyedt egy régi város.

A léggömböt a korlátra kötöttem:
ikertestvére a lenyugvó napnak.
A naplót teleírtam hullámokkal.
Talán az utolsó nap lesz a holnap.

Most almát hámoznék neked, ha élnél.
Ha most élnél, s nem egy másik időben.
Remeg a láng, mintha valaki fújná,
az olvadt viasz a kezemre csöppen.

Harangok zúgnak a tenger fölött.
Megint úgy terítettem, mintha ketten…
És két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett
az is, aki nélküled nem lehettem

Becsapós emlék

Máig előttem van a kép, ahogy ültem mellette az autóban, éppen a pirosnál várakoztunk. Meleg tenyere nyugalmat adott, mégis volt valami a levegőben. Valami nyugtalanító. Váljak el, kérdezte. Nem, dehogy, mondtam, elég kevés meggyőződéssel, de csak mert ő sem komolyan gondolta. Teljesen fölösleges volt megkérdeznie, ez egy meddő téma lett volna köztünk. Úgysem vált volna. Hiszen ő is csak hol volt, hol nem volt, és én neki.

Sokszor mentem a Bocskai úton később arrafelé, mindig gyalog és mindig egyedül. A reggeli tömegnyomorban a piros hetes hátsó ablakánál kapaszkodva, könnymaszatos arccal figyeltem, hátha arra jön az ismerős autó, és én láthatom őt a buszból. Mint egy óvodás, komolyan... És ugyan, mire mentem volna vele, ha látom? Az utcán soha nem sétáltunk kézen fogva, sőt, nem is sétáltunk. Ilyen a rejtőzködő szerelem, sőt... Még ilyenebb... Nem is értem, miért jutott eszembe, honnan vagy miről? És éppen ma reggel...


A Bocskai úton mentünk ketten,
fogtad a kezemet kék-deres esten.
Csendben az alkony mélyült szemben,
nem szóltál... és én sem.

Léptünk koppant, körben levelek...
és én szorosan fogtam a kezdet.
A kezedet... A hangod kellett volna,
vagy ölelésből érteni, hogyha...

Persze, nem így volt! Ó, jaj, mégse,
te nem sétáltál, és veled én se.
Egyedül mentem kék-deres esten...
Becsapós emlék - hagyj engem!

Három napja

Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.

Hintán piros szoknya ül,
piros szoknya elrepül,
fehér pendely penderül,
fehér pendely elrepül.

Száll a hinta, föl-le száll,
meztelen lány rúgkapál,
keze, lába, haja száll,
nevem után kiabál.

Három napja szivemen
hintázik a szerelem,
hintázik a szerelem
három napja szivemen.

CSILLAG TÜZE GYÚL

kéklő hegyeken
ül a hold
nagy a csönd
csillag halovány
tüze gyúl
odafönt

sziklán köveken
csobogó
piciny ér
tenger hívogat
te talán
odaérsz

Az én ajtóm

Szavakkal ajtót rajzolt, láthatatlant. Szép volt, vidám, kicsit komor, hangtalanul nyílt. Kék világa fényes fehéres, suttogó és könnyed. Ez jó ajtó, gondoltam, aztán elveszítettem.

Eltűntek a szavak, a könnyed kék és a fényes, a suttogó. Kopár fák borulnak fölém, cikkcakkos ágak sötét gyűrűjén szivárog a hold fénye. Kellene egy ajtó nekem is. Kellenének a szavak, megrajzolnám. Feketével-fehérrel. Úgysincsenek színek.

Kihalt a tér, dülöngélek a havas kocsiúton, várnak rám.

Szelíd lámpafény, könnyed, sugárzó. Hangtalanul nyílik, zöldes, barnás, kékes világ, itt-ott mézszínű, suttogó. Szavakkal van tele, fehér szavak mindenütt, a falon, a szőnyegen, a szekrényen.

Ha megtalálod, bejöhetsz. Ez az én ajtóm.

Három piros, három szoknya, három fehér...

meztelen nap penderül
száll, szerelem elrepül
három piros rúgkapál
fehér, föl-le, hinta száll

három szoknya elrepül
meztelen három szív ül
három hinta rúgkapál
fehér föl-le, kiabál

három fehér, úgy látszik,
szerelem-szoknya hintázik
piros hinta kiabál,
meztelen nap tovaszáll

NEM NYITOM KI AZ AJTÓT

Ha a szobaajtó nyitva van,
és látom anyát ülni benn, a gép előtt,
akkor itthon van anya,
odamegyek hozzá.

Ha a szobaajtó csukva,
nem látom anyát,
pedig tudom, hogy ott van,
mert hallom, zúg a gép benn.
Ilyenkor nincs itthon anya,
nem megyek oda hozzá.

Kinyithatnám az ajtót,
és akkor újra itthon lenne anya.
De ha kinyitom,
egy kicsit mindig úgy néz rám,
mintha nagyon messze volna.