Emlékszem...

Írjunk egy „Emlékszem…” kezdetű írásművet. Lehet ez találomra kiragadott impressziók sorozata, de lehet egymásba fűződő gondolatok láncolata is. Nem kell komoly önvallomásnak lennie. Nincs szükség az emlékek értelmezésére, sem filozófiai boncolgatásukra.




Tavasz volt, enyhe szellős idő, sugárzó napsütés. Gyerekzsivaj, barna-sárga kockás kisszoknya, kantárral. Sarjadó, selymes fű, éledő föld illata. Katicákat gyűjtöttünk az óvoda felső udvarán, ahová csak ritkán mentünk. A lányok a kis bogarakkal akartak játszani, de akkor jöttek a fiúk… Többen a katicák védelmére keltek. Az egyik harcias meg is akarta verni a lányokat. Azt mondta, gyilkosok vagyunk.
Emlékszem az óvodára. A homokozóra, ahol egymás hajába dobálták a gyerekek a homokot, sokszor mégis jól megfértünk ott többen is. A buszhoz hasonlító kis fém járműszerűségre... Egyik nyáron átfestették, és én nem vettem észre. Piros fürdőbugyimban, ahogy az udvarra kimentünk, azonnal leültem a frissen festett padra. Aztán meg alig mertem kimenni onnan, azt hittem, mindenki az én ruhámon éktelenkedő festékfoltot fogja ujjal mutogatni. Féltem, hogy kinevetnek. Emlékszem a gyűrűhintára a színben. Sokan akartak játszani ott, a gyerekek tolongtak körülötte. Egyik nap egész játékidőben megint nem kerültem sorra. Már sorakozóhoz kiabáltak az óvó nénik, és akkor szabadult fel a hinta. Én meg engedtem a varázsnak. Emlékszem, Csilla óvó néni megcibálta a hajamat. Benne is maradt a markában egy nagy tincs. Emlékszem, mit mondott, hogy szófogadatlan, rossz gyerek vagyok. Nem szóltam semmit, de tudtam, nincs igaza. Egyáltalán nincs. Igazságtalanul bánt velem akkor. Is.
Emlékszem a csoportszobára, napos, vidám délelőttökre, ahogy az összetolt asztaloknál versengtünk a színes ceruzákért, és hogy élénkebb legyen a szín, kicsit megnyálaztuk a ceruzahegyeket. És emlékszem a sötét reggelekre, az esős, szomorú napokra, amikor az ablakban állva azt gondoltam, milyen soká jön még értem anyukám!
Emlékszem a tejre. Borzasztóan utáltam, ezért igyekeztem lapítani, hogy ne vegyék észre a teli poharamat. Egyszer a sötét folyosóra küldtek büntetésből a tízórai végén. Talán azt hitték, ez a leghatásosabb módszer. Rossz volt a folyosón, bennem mégis inkább valami büszkeségféle volt, úgy emlékszem.
Emlékszem, hogy egyszer tornafoglalkozáshoz öltöztünk, és az egyik fiún nem volt bugyi. Elfelejtette reggel felhúzni. Legalábbis, ezt mondta. Mindenki kinevette, talán még én is, és nem tudtuk, hogy ez most gonoszság. Annak a fiúnak a nevére még ma is emlékszem. Meg a három ikertestvérre, ők is fiúk. A legidősebb okos, szép, jó, aranyos. A két kisebb rosszcsont, mindig velük volt a baj. Emlékszem, egyszer ebéd előtt kiállították őket a szoba közepére, mint egy szégyenfához. Vajon miért ők jöttek ki utolsónak a mosdóból? Megették a szappant.
És emlékszem a másik ovira is, ahol kifli volt a jelem. Emlékszem, feküdtem egyik délután az ágyon, és azon gondolkodtam, vajon az új helyen milyen jelet fogok kapni. Örültem, hogy itthagyom ezt az ovit. A folyosón, egy szekrény tetején rejtőzött a Tömőgép, az én székemről éppen rá lehetett látni, és mindig ezzel ijesztgettek, ha nem akartam enni. És kevésszer akartam. Emlékszem egy Tamás nevű fiúra, sokat játszottunk. És emlékszem az udvarra, az udvaron is egy kiálló kis kőre, amiben majdnem mindennap megbotlottam. De legalábbis olyan gyakorisággal, hogy a gyógyulófélben lévő sebek kicsit rosszabbul kezdjék magukat érezni a térdemen. Emlékszem a sebekre, a géz puhaságára, a sebhintőporra. Ahogy a nagypapám bekötözte. Holnapra meggyógyul, ígérte mindig.
És emlékszem egy szombat délelőttre is. Anya a konyhában főzött, ketten voltunk csak otthon. CIRKUSZ, olvastam a tévé képernyőjéről, teljesen egyedül. A következő pedig a Doktor Sándor utcai VASEDÉNY felirat volt. Emlékszem, így tanultam meg olvasni.